Tudatösszehangolás vagy tudatösszefonódás – a reConnection módszertanában így hívjuk azt technikát, ami nagyjából megfeleltethető a magas képességekkel bíró buddhista szerzetesek phowa (tudatáthelyezés) jógájának. Mielőtt belevágnánk az egzotikusnak tűnő fogalmak magyarázatába, röviden arról, hogyan kerültünk évtizedekkel ezelőtt kapcsolatba ezzel a módszerrel.
1992 tavaszán egy szűk körben meditációs összejövetelt tartottunk. Gyerekcipőben járt akkor még Magyarországon a buddhista spiritualitás, és internet sem volt, ahol manapság már bárminek utána lehet olvasni. Így nem is volt semmilyen különös technika vagy módszer, inkább egy közös elcsendesedés és önmagunkba merülés, nem úgy álltunk neki, hogy mi most bármit meg akarunk tapasztalni vagy bármilyen célja van a gyakorlatunknak.
Az egyik lány, aki ápolónőként dolgozott, és akkor csöppent bele frissen ebbe a világba, meghökkenve számolt be arról, hogy a belső ürességébe egyszer csak egy kristálytisztán kivehető, narancssárgás ruhába öltözött, kopasz, keleties arcú férfi robbant be, aki az ujjaival lótuszvirágot rajzolt a homlokára, miközben egy mondatot ismételt újra és újra (ezt most azért nem írjuk le, mert mint később megtudtuk, nem a széles nagyközönségnek szánt mantra). Az alak elmondta a nevét, hogy hol tartózkodik éppen, és ehhez kapcsolódóan láttatott pár belső képet (egy kolostorszerű épületről és körben ülő szerzetesekről).
Ez a tapasztalat a későbbiekben rendszeresen megismétlődött, az összejáró csoportunkban 1-2 másik emberrel is előfordult időnként, és még ennél is szokatlanabb formákat öltött. A szerzetesek szeretkezések közben, az orgazmus utáni ellazult, meditatív állapotokban “jelentkeztek be”, és kezdeményeztek kommunikációkat. Ezek voltak a karmamudra gyakorlataink első tapasztalati lépései, de ezt csak sokkal később raktuk össze.
Évek teltek el, amíg megtudtuk, hogy mit is élünk át. “Naropa hat tanítása (jógája)” elnevezéssel ismertek a tibeti buddhizmusban haladó tantrikus meditációs technikák, amelyek közül az egyik a phowa (póva), a tudatáthelyezés gyakorlata, illetve ezeknek a technikáknak a kombinációjában gyökerezik a karmamudra (a gyönyör jógája) is.
A tudatáthelyezés fogalma nem teljesen fedi a gyakorlat a lényegét, illetve félreérthető. Ahogy ezt már kifejtettem a tudat fogalmával kapcsolatos írásban, a tudatnak ugyan van individuális megnyilvánulása (én-tudat, ego), de mégis egy kollektív egységet képez. Azt a hasonlatot használtam, hogy ha a tudatot a fa egészének, a levelei az élőlények tudati megnyilvánulásai, te és én tehát egy-egy levél vagyunk, de egyben a fa részei is. Ha az egyik falevél kapcsolódni akar egy másik falevélhez, használhatja ehhez azt a tényt, hogy ugyannak a fának, információs rendszernek a részei.
A tudat „áthelyezése” lényegében az észlelés áthelyezése térben, illetve az összehangolódás egy másik élőlény tudati információ-tartalmával, ezek lehetnek engramok (emlékek) és neogramok (képzeletek) is. A reConnection módszertanában ezért nem is a tudatáthelyezés fogalmát szoktuk használni, hanem inkább azt, hogy tudatösszehangolás vagy tudatösszefonódás.
A tudatáthelyezés (tudatösszehangolás) gyakorlatának célja
Hogy a phowa gyakorlata létezik, azzal sok buddhista tisztában van, hiszen Tibetben minden iskola és irányzat tanítja, még laikusoknak is. A phowa gyakorlatok alapja is a meditáció, illetve az abban elérhető tudatállapotok. A céljuk pedig az (ezt ismeri a széles nyilvánosság), hogy a gyakorlatokat végző a halála pillanatában tudatosan dönthessen arról, hová helyezi át a tudatát (a buddhizmusban ezt a testből történő kilépés helye és módja határozza meg). Azonban a „haladónak” minősülő szerzetesek a gyakorlatot sokkal szélesebb körben alkalmazzák, többek között arra is, hogy általuk kiválasztott, de fizikailag tőlük távol élő személyekkel összekapcsolódjanak. Az egyik phowát alkalmazó szerzetes ennek hátterét ezt így fogalmazta meg:
“Annak ellenére, hogy a buddhista iskolákban számtalan gyakorlat célja az elme intenzív működésének az elcsendesítése, sokszor a tanítások összessége mégis pont az ellenkező hatást éri el. Túl sok a szó, túl sok a fogalom, ami magyarázatot igényel, és ez fenntartja az elme aktivitását. A túl sok szó szövevényes útvesztőket hoz létre, amiben nem csak a laikus buddhista, hanem a szerzetesi életet választók is gyakran eltévednek.
Amikor pedig a buddhizmus ideája elhagyta a Keletet, és nyugatra érkezett, nem tudta levetkőzni ezt a tulajdonságát, holott ott az emberek még inkább hajlamosak az analitikus elme működtetésére. Vagy azt tudják elfogadni, amit megértenek, vagy hitrendszerré és dogmává válik a tanítás.
Amikor itt ülök a társaimmal a kolostorunkban, és ezt a gyakorlatot végezzük, csak egy dolgot tartunk szem előtt: hogyan tudjuk a legkevesebb szóval, a legkevésbé szövevényesen átadni nektek azt tanítást, aminek a célja a szenvedéstől való megszabadulás, az együttérzés és a megértéshez szükséges legegyszerűbb bölcsesség kifejlesztése.
A kezdetek óta vannak szerzetesi körök, akik a téren és időn átívelő tanításra kötelezték el magukat. Maga a technika is azt követeli meg tőlünk, hogy a lehető legegyszerűbb és legrövidebb módon fogalmazzunk meg gondolatokat, nincs idő és lehetőség hosszú és bonyolult tanításokra.
Mi választjuk ki, kiket akarunk tanítani, akik akár egy másik kontinensen is élhetnek. A választás a miénk, hiszen képesnek kell lennünk arra, hogy fokozatosan összehangolódjunk a kiválasztott személlyel, felismerjük a testi-lelki működésének sajátosságait, a szenvedésének okát és múltbeli fonalát.
A kiválasztott személyekben a megértés és a fejlődés azáltal jön létre, hogy összekapcsolódnak velünk, mi megkapjuk az ő gondolataikat és érzéseiket, ők a miénket.”
